A felhők alatt járok, búcsúcsók az éveknek, hiszen, te voltál az, aki értelmet adott énemnek. Világot nem látom oly élesnek, ítéletet felettem! Bíráljon a törvény, mikor emlékedet temettem.

Angyal

Egy homályos ablakon mind kinézünk a tájra
és nem látunk semmit, a köd felszállt minden fára.
Megfagyott egy angyal, nem bírta a szárnya,
felállt vagy százszor, de feladta az árva.

Emlékszem a mára, rád órákat várva,
a világ túllépet feletted, ő erősebb volt nálad.
A temetőben ültél, - hiányzik a léted -
de tudom, hogy még itt vagy, és pont ezért nem félek.

A felhők alatt járok, búcsúcsók az éveknek,
hiszen, te voltál az, aki értelmet adott énemnek.
Világot nem látom oly élesnek, ítéletet felettem!
Bíráljon a törvény, mikor emlékedet temettem.

Bezárt gyermek lettem, mikor felejteni mertem,
semmi kedvem sincs ahhoz, hogy a képedet lefessem.
Elúszott a vágy, mikor eltorzult a tér,
a tenger ami szíved, igen megfordultan mély.

Az élet lepereg, mint a homokóra,
nélküled nulla vagyok, felszálltam a lóra.
Elvágtatok messze, de nem kell nekem szivárvány,
hogy én legyek a szőke herceg, te pedig a királylány.

Nélküled mesék nincsenek, elhittem én hirtelen,
inkább élek egyedül, mint bánattal a szívemen.
Híremet add hát, tudom jól, hogy fáj,
eljött az idő már, eljött az idő, báj!